Mikor eltelik egy év, és gyarapszik a megélt évek száma, örülünk, hogy épségben egészségben ez is megvolt és következik a ….. valahányadik. De mi van akkor, ha ez a szám már magas? Oké, ez nézőpont kérdése. A gyerekem szerint már öreg vagyok, a nagymamám szerint meg fiatal. És ez most hogyan jön ide?

Amikor negyven éves lettem, a legjobb megjegyzés anyué volt. Nem az a gáz, hogy ő már hatvanhárom, hanem hogy a gyereke negyven.

A jövő héten meg már a férje, az apám is hetven.

Nagyon furcsa, hogy mennyire nincs összhangban az életkor azzal, amit a tükörben látok. Belül húsznak érzem magam, a szüleimre meg úgy negyvenesként gondolok. Aztán, amikor néha megállok a tükörnél, lepadlózok, hogy a tükörben szinte anyámat és apámat látom. És a legdurvább az, hogy hallom az ő szövegeiket, az én számból, ahogyan a gyerekemet próbálom nevelni. Szerencsére, vagy Barnus szerencséjére, még azt nem mondtam, hogy "amíg az én kenyeremet eszed…."! Amúgy a kis elkényeztetett magzatom, nem is eszik kenyeret, csak kiflit. Biztosan nem hagyná ki a magas labdát és jót röhögnénk. Legalábbis így képzelem. Még bármi megtörténet, egyszer én is leszek hetven.

Szóval apu a jövő héten lesz ennyi. Nem akart erről a magas számról tudomást venni, de tesómék nem hagyták, kiharcolták, tartsunk bulit. Apának volt humora, azt mondta gyászszertartás lesz, a fiatalság temetése.

Ha buli van, ajándék is kell. Mi legyen? Anya mondta, hogy plüsspléd. Semmi más nem jutott eszébe. Kiakadtam, meg még hintaszék, és hozzá járókeret?!

Nehéz valami jó ajándékot, meglepetést találni egy hetvenévesnek, aki még aktív és dolgozik, a kilencvenkét éves anyukájáról gondoskodik, jó kapcsolatot ápol a testvéreivel, nyaralni viszi az unokáit, egészséges, de már a mindennapi rutinját nem szívesen változtatja meg.

Valamikor a nyolcvanas évek végén apa járt Izraelben. Beutazta az egész országot, a kibucokat is mert agrármérnök túrán volt. Több, mint harminc éve állandóan mesél róla, főleg anyunak, megígérte, hogy egyszer elviszi őt is oda. Persze, azóta sem jött még ez össze. Jártak másfelé, de ez valamiért kimaradt. Mert mindig volt valami más. A három gyerek, a munka, a család. Mindig volt valaki aki tanult, vagy házasodott, vagy vált, vagy gyereke született, vagy egyéb programot biztosított nekik. Amikor mi már nagyjából egyenesbe jöttünk, akkor kezdtek a szüleink öregedni. Szóval Izrael egy távoli, mesebeli, elérhetetlen ígéretté vált.

Most itt az alkalom! Lepje meg ezzel az utazással, a hetvenedikre, javasoltam. Anya bevállalta. Szerintem az utazási irodás szervezett út, az olyan öreges. Viszont ketten meg nem mernek nekivágni az útnak, hát jött az ötlet, menjek velük. Március elején, amikor a gyerekem az apjával síel, én és a nagyszülei elindulunk. Fapadossal, hátizsákkal, busszal, vonattal. Sosincs késő. Amikor két éve elkezdtem én is a hátizsákos utazást, azt gondoltam ezt húszévesen kellett volna, sajnáltam, hogy akkor nem ezt csináltam. Helyette férjhez mentem. Persze, most már tudom, hogy ez így volt jó, hiszem a gyerekem már nagy. Én tizenöt évig feleség is voltam, ezen is túl vagyok, most más következik. És a példám ragadós. Felkeltette a szüleimben is a kalandvágyat. Vagyis anyukámban. Apa még nem is tud az ajándékról. Remélem, élvezni fogja, hogy egy hétig úton leszünk, mindig máshol alszunk.

Az útitervemben eddig nem szerepelt Izrael. Apáéban meg harminc éve szerepel. Most így hozta a sors, apa születésnapja és a meglepetés. Nemsokára kiderül, hogy mit szól hozzá!