Tavaly év végén elhatároztam, hogy minden hónapban elutazom valahová. Januárban Berlinnel kezdtem, februárban Milánóval folytattam. Közben úgy alakult, hogy megismerkedtem egy fiúval, így randi lett belőle, Valentin nap után. Csak egy nappal, szóval, olyan mintha még az a nap lett volna.

Amúgy meg annyira nem is érdekel ez az egész Valentin nap. De! A Valentin nap egy akna. Ha megünnepled, az gáz, mert felülsz a kereskedőknek, vendéglátósoknak és vásárolsz vagy fogyasztasz. Ha meg nem foglalkozol vele, akkor biztosan, azért mert nem kellesz senkinek. És van a harmadik megközelítés, aki azt mondja, hogy ő nemcsak ezen a napon ( vagy a születésnapon, karácsonykor stb ) foglalkozik a szeretteivel, hanem minden más napon, szóval ezért a nagy napon direkt nem köszönt fel. Ja! Mert máskor igen? Amúgy, nem... ( Utasítás: az ilyentől menekülj! )

Az általános felfogás szerint egy nő nem eszik. Vagy ha mégis, akkor tutira nem kakál. Ha véletlenül mégis, akkor is csak kis picurka kakikát és rózsaillatút. Jujjjj, erről beszélni sem illik. Ha pasi vagy akkor igen, még menő is, hogy húúú mekkora rántott húst toltál be. Egy Igazi Férfi nagyokat zabál. Az Igazi Nő meg nézi, illetve a nézés előtt – legrosszabb esetben – még el is készíti az ételt, de biztosan csak falatokat eszik meg belőle.

Én a funkcionális evők közé tartozom. Eszem, amikor éhes vagyok, és nem nagyon foglalkozom vele. Hétköznap nem reggelizem, csak tejes teát iszom, ebédre salátát, délután valami gyümölcs, közben meg persze legalább két liter zéró kóla. Viszont legalább hetente háromszor sportolok. Igen, igen, tudom, hogy iszonyú vékonynak kellene lennem, de hétvégén mindig bűnbe esem, plusz, ha megtévedek a kajálással, akkor nem tudom abbahagyni. Azért szeretem a jó kajákat is, de a húst nem, és a magyaros kajákat meg végképp nem. Olyan vagyok, mint Joey a Jóbarátokból, imádom a szendvicseket. De nem az itthoni rántotthúsos, meg két szelet kilógó párizsis, fonnyadt uborkásat, hanem például a lazacosat. Csak azt nem eszem. Jaja, a szénhidrát, meg a kalóriák.

Erre most mi történt velem Milánóban?! Az új pasival a kapcsolatunk még nagyon friss. Ekkor még mindenki a legjobb és legszebb oldalát szeretné mutatni, ami többé-kevésbé sikerül is. De egy együtt töltött húsz órába túl sok minden belefér. Evés, ivás, pisi, kaki, bedagadt lábak. Ott van a bambán alvás a repülőn. Ez megvan? Amikor annyira fáradt vagy, hogy ülés közben elalszol, de a fejedet nem akarod leejteni, még kómásan is figyelsz rá, mert nem illik, szóval tiszta erőddel egyenesen tartod, de az álom és a gravitáció hat. Állkapocs leesik, száj kinyílik. Szar látvány. Nem ajánlott ismerkedési fázisban.

És velem csak a nem ajánlott dolgok történtek ezen a Valentin nap utáni szerdán Milánóban.

Ugye, tudjuk, hogy nő nem eszik. Vagy ha mégis, akkor csak salátát. De csak csipegeti ezt is, mert nem zabálunk. Háát. Leszállt a repülő, ekkor volt reggel fél nyolc és én már éhes voltam. A reptéren már volt nyitva élelmiszer-lelőhely, szóval egyenesen ide vezetett az utam. Annyira beszűkült tudattal közelítettem a kaják felé, hogy nem jutott eszembe a szó se, hogy mit akarok enni. Kroásszán! Basszus! Csak mutogatni tudtam. Nem baj, megszereztem. A sajttal, sonkával összesütött croissant három harapással tüntettem el. Sem nőies, sem finom nem voltam, de a kaja igen! Utána gyorsan ittam is fél liter zéró kólát, mert ugye a kalóriára figyelni kell! Az evés-ivással pár perc alatt végeztem, de már pisilnem is kellett. És még mindig csak reggel háromnegyed nyolc volt. Asszem, bemutatkoztam. Azt mondta nem látott még nőt így zabálni! Én meg erre azt, hogy azt hittem szexi, hiszen volt olyan pasim, aki imádta, hogy hogyan tudom betolni az ételt, amikor elkapott az ehetnék.

Mivel már nem volt lehetőség útitárs cserére, próbáltam a történteken felülemelkedni. Én addigra éhes nem voltam, szükségleteimet kielégítettem, ő meg kissé lefagyott, és automata üzemmódba kapcsolt, ezért elindultunk az eltervezett programra. Milánói dóm kívül, belül, alul, felül, majd a főtér és a Passage. Oké, ezzel elment három óra legalább, de ismét éhes voltam. Jópofa food track-ek mindenfelé szendvicsekkel, vettem is, ettem is. A szendvics akkora volt, mint az alkarom, séta közben mind megettem. Próbáltam kevésbé habzsolni, ő meg nem rámnézni, mert persze ő még mindig nem volt éhes. Bár a zavaromat legyőzte a gyomrom, ezt már lassabban ettem. Vagy legalább is azt gondoltam. Innentől kezdve, félóránként kérdezgette éhes vagyok-e, vagy valami más problémám van-e. Először zavart, hiszen eléggé nagylány vagyok már, tudom, mikor akarok enni, aztán meg iszonyúan jól szórakoztunk ezen. Bevallotta, hogy ennyire gyorsan evő embert még nem látott. Elmondtam neki, hogy ez gyerekkori trauma. Fiútestvérekkel nőttem fel, és annak idején ha tököltem a kajával, nekem nem maradt. Szóval gyorsan, sokat, az a tuti, az már az enyém.

Közben elsétáltunk a Sforza palotáig. Egy kis sült gesztenyét csak eleszegettem közben. Gyönyörűen sütött a nap, fagyit ettem. Aztán bagelt. Meg ricottás-spenótos valamit, ami helyi és speciális. Isteni volt. Ekkora végre már ő is éhes lett. Vagy már nem volt zavarban, mert én úgyis bemutatkoztam a folyamatos evéssel. És este még vacsoráztunk is. Gombás rizottót ettem.

Kiszámoltam, hogy húsz órát töltöttünk együtt, abból én hét alkalommal ettem, és kilencszer ittam. Elkezdtem számolni: ha egy hét százhatvannyolc óra, akkor, ha randizunk kétszer az tíz óra, akkor hogy helyrehozzam a milánói zabálást, sem ennem, sem innom nem lehet.

Aztaaaa, már nem is érdekel!

Aztán másnap, mindeközben, csörög a telefonom. Este újra randi!