Albániába? Minek? Nincs ott más, csak szemét és szamárkordé - ezt mondták ismerőseim, mikor megtudták a tervemet.

Bennem is volt valamiféle előítélet arról, hogy milyen is lesz Tirana. Azt gondoltam, hogy lepattant buszok, amelyen fürtökben lógnak az emberek, és menet közben kerülgeti a lovas kocsikat meg a talicskás embereket. Az Elrabolva mittudomén hányból ismert albán maffia pedig folyamatosan le akarja tépni a vállamról a táskát, vagy leütnek majd egy sötét sikátorban a vesémért. Hogy ez mennyire más, arról fog szólni a beszámolóm.

Már gyakorlott keletjáróként, vagyis szeretném magamról ezt gondolni, azt mondom, hogy a turista akkor ismer meg egy népet, egy ország szokásait, ha úgy él, ahogyan ők. Rómában, mint a rómaiak, Tiranában, mint az albánok. Ezért különösen fontosnak tartom azt, hogy mindig tömegközlekedéssel utazzak. Egy város igazi arca leginkább a vasútállomás, vagy buszállomás környékén mérhető fel, és ezek itt rendben voltak.

A Wizz Air járat szerdán délután indul, és vasárnap délután jön vissza. A jegy megfizethető, tizennyolcezer oda-vissza. Négy éjszaka, én a bookingon foglaltam szállást. Nem nagyon kedvelem a közös hálóhelységeket, ezért kerülöm a hosteleket. És hát így sem került többe tizenkétezernél a négy éjszaka. Összesen!

A mai Albániában az egyik legeladhatóbb árucikk Teréz Anya. Így nem csoda, hogy a tiranai reptér neve Nene Teréz. Ez a reptér mindössze 17 km-re van a fővárostól. A reptér modern és kihalt. Látszik, hogy egy még fel nem fedezett helyre érkeztünk. A pénzváltó működik, ezért 20 eurót átváltok lekére. Mehetnék akár taxival is a városba, de minek költsek 2500 lekét, amikor busszal (Rinas Express) a tizedéért megoldható. A buszok a kijárattal szemben lévő parkolóból óránként indulnak és egy fél óra alatt beérnek a központi térre, amelyet a nemzeti hősükről, Szkander bégről neveztek el. Fontos tudni, hogy a buszjegyet, legyen szó városi buszról, vagy turista buszról, mindig a buszon lehet megvenni. Például a 12-es járaton ketten teljesítenek szolgálatot. A buszsofőr és a kísérő. A kísérő - aki rendszerint egy jólláthatósági mellényben van – figyeli a fel és leszálló utasokat. Folyamatosan mozgásban van, megy a busz elejétől a végéig, majd vissza és közben árulja a jegyet. Egy jegy 40 lekébe kerül. A kísérő biztosítja a rendet a buszon, szükség esetén jelzi az ülő utasnak, hogy adja át a helyet az idős embernek, vagy leszállítja az ittas, dülöngélő utastársat, esetleg jelez a túristának, hogy hol kell leszállnia. Mert a hátizsákról ismerszik meg a külföldi, elsősorban. És ők meg imádnak beszélgetni, akarnak is, akkor is ha nem tudnak pár szón kívül idegen nyelven, akkor kézzel-lábbal.

A Skanderbeg tér éppen felújítás alatt van, ezért a reptéri járat befordul az első, legközelebb eső keresztutcába és ott teszi le az utasokat. Jegyezd meg a helyet, mert vasárnap innen mehetsz vissza!

Séta a szálláshelyre. Tetszik az utca képe. Mindenhol kávézók, ahol rendszerint férfiak üldögélnek, dohányoznak, vagy sakkoznak. A kávé ára 60 leke. Erős fekete, olyan olaszos. Tejet nem, de egy pohár vizet mindig szervíroznak hozzá. A mediterrán népekre jellemző lazaság leginkább az áramvezetékek vezetésében mutatkozik meg. Lennék szívesen albán pék, vagy albán buszsofőr, de villaszerelő Tiranában biztosan nem. Számomra követhetetlen kuszaság az, ahogy egy oszlopról elvezetik a házakhoz az áramot, a kábeltévét (?) és telefont. Örök rejtély az, hogy vezetékszakadás esetén hogy követnek végig egy szálat.

 1. nap Ébredés után városnézéssel töltöm a napot. Nem kell messzire menni, mert egy két kilométer sugarú körben minden megtalálható. A város főbb látványosságai: Skanderbeg tér, Et’Hem Bey mecset, Óratorony, Nemzeti Múzeum, Kultúra Palota, Nemzeti Történelmi Múzeum (kívülről). Az óratoronytól nem messze, egy talapzaton réz emléktábla örökíti meg – magyarul is - Skenderbeg és a mi Hunyadi Jánosunk legendás szövetségét.

A mecsetbe ingyenes a belépő, de ne felejtsd el a bejáratnál levenni a cipőd és elhelyezni a cipőtároló rekeszben. Rövid séta a Bloku negyedben - Enver Hodzsa idejében a hatalmon lévő elit lakhelye volt- hangulatos kávézók, éttermek színhelye. Ez már nem is egy különálló negyed, hanem a város szerves része. Itt található Enver Hodzsa háza. Kicsit úgy vannak vele az albánok, hogy sem megenni, sem kiköpni nem tudják. A ház üresen áll, a kertkapukon egy-egy lakat, de sehol egy jelzés, egy tábla arról, hogy itt élt a nemzet – egykori - atyja.

Ha éhes vagy, akkor térj be egy pékségbe. Nagyon tudnak sütni az albánok! Nem hiába terjednek el nálunk is az albán pékségek. Átszámítva száz forint a byrek (ejtsd bürek), ami egy rétestészta jellegű pékáru. Ebbe a kis tésztás-táskába húsokat, spentótot, gyümölcsöket és más finomságokat töltenek és melegen tartják! Félnapig simán kihúzod vele. Ha takarékoskodni akarsz, vagy nincs kedved aznap étterembe menni, vásárolj! A big market egy elterjedt bolthálózat Albániában, de nevével ellentétben ne képzelj el egy szupermarketet, hanem inkább egy közepes méretű közértet, ahol minden van, ami fontos. A gyümölcseik hatalmasok és gyümölcsízűek. Gyönyörű paradicsomok társaságába kerültem mindennap, ami néhány szelet juhsajttal mennyei vacsora volt. Vacsora végén epret ettem. Ahogy most összeadom, egy ilyen bőséges vacsora megáll 300 lekéből, akár két személyre is.

2. nap Utazás Krujába, Észak-Albánia egyik legnagyobb városába, mely tele van a történelem nyomaival és egyben az albán nemzeti hős, Gjergj Kastrioti ( Kasztrióta György ), azaz Skanderbeg szülővárosa. Az utazást a szökőkutas körforgalomnál található buszpályaudvar megkeresésével kezdem. Végigsétálva az I Zogu Zi.királyról elnevezett sugárúton és a Karl Topia térre, vagy máshogy mondva a RING Centre-hez érsz. Itt fordulj el jobbra, a városból kivezető úton (erről jöttél tegnap a reptérről) és alig ötven méter múlva egy az útról nyíló udvart találsz, ahol 15-20 személyes mikrobuszok állnak. Itt is vannak kocsikisérők! Az utcán állva hangosan kiáltják a célállomás nevét. Kruje valahogy így hangzik: „KRUZS, KRUZS, KRUZS" :) Mivel sokan, sokfélét kiabálnak, nem árt kérdezni. Szívesen veszik, ha kérdezel és alig várják, hogy segíthessenek! Krujéba közvetlenül csak három óránként megy a busz, de Fruse Krujéba félóránként indul a járat. Jó lesz az is, hiszen onnan egy másik kisbusszal eljuthatunk a várig. Amikor megtelik a busz, akkor van indulás. A menetjegyet a kocsikisérőtől kell megvenned és 60 lekébe kerül. A busz lassan vánszorog. Megáll, nemcsak a buszmegállóban, de akkor is, ha egy járókelő kézzel int neki. A leszállás is hasonló módon megy. Szólnak a kocsikisérőnek, hogy az autópálya melyik szakaszánál akarnak leszállni. A kocsikésérő továbbítja a buszsofőrnek az infót, az pedig ott áll meg, ahol kérik. Mindent az utasért! A busz ablakából az figyelem, hogy lépten, nyomon autómosók vannak. Na, nem az a beállok a pörgő kefék közé típusú, hanem a slagos, szivacsos kézi mosók. Nem is látni koszos autót sehol. A tájról ez nem mondható el. A szél viszi a nejlonszatyrokat, a patakmedrek is tele vannak szeméttel. Utána olvastam, és azt találtam, hogy ez a népi ellenállás jele. Enver Hodzsa idején ugyanis a kommunista szombatokon kötelező volt a embereknek kivonulni szemétszedésre ha tetszett, ha nem. Enver halála után a szemeteléssel mutatták ki a szabadságvágyukat az albánok, ami aztán meg úgy maradt, de a tendencia javuló. Fruse Kruje főterén könnyen megtaláltam a csatlakozást. Itt is 60 lekét kellett fizetni és már indultunk is. Folyamatosan emelkedik az út. A szédülősebb utasok mereven néztek maguk elé, ugyanis nem jellemző a szalagkorlát, így szabadon lelátni az ötven méteres szakadékokba. A busz végállomása a várhegy alján van, ahonnan egy kellemes sétával érhetünk fel a várba. Séta közben bőven van néznivaló, hiszen egy kirakodóvásáron visz keresztül az út. Van itt minden! Hógömb, népviselet, skanderbeg konyak.

A vár jó állapotban megmaradt részében alakítottak ki Skanderbeg muzeumát (belépő 200 lek). A több emeletes, tágas épületben minden Szkander bégről szól: a törökök elleni honvédő harcáról. Érdekes, hogy eredeti nevét (Kasztriota György) nem használják. A második és harmadik emelet között nyílik egy nagy terasz, ahonnan a tengerig ellátunk. A harmadik emeleten a bég levelezését, diplomáciai kapcsolatait mutatják be. Itt található Hunyadi arcképe is. A várudvar másik felén az Etnográfiai Múzeum van. Ez már kicsit túrista lehúzós, de ha már ott vagy, ennyit (300 lek) megér. Egy régi albán család lakóháza volt eredetileg, annak berendezését láthatjuk. A földszinten különböző mesterségek, paraszti tevékenységek eszközeit mutatják be, az emeleten a lakószobákat: a fogadószobát, a férfiak és a nők szobáját, a konyhát, fürdőt. Visszafelé mázlim volt, a közvetlen tiranai járat ott állt a bejáratnál. Érdekes módon arra is mindössze 60 Leke volt a jegy ára.

3. nap A tengerparti város, Durres megtekintése: az egykor Durrazzo néven ismert város Albánia egyik legősibb települése. A már említett buszudvarból indult a buszom. Az utazás ára 60 Leke. Időtartama nem több, mint fél óra. Durresben a busz a városközpontban, a kikötő előtt tesz le. A tenger vonalát követve juthatunk el a beach-ig. Mielőtt lazulnánk a parton, érdemes megnézni a helyi látványosságokat. Útban a part felé találjuk a velencei bástyát. Legegyszerűbb, ha a bástya mögött húzódó városfal vonalát követjük, egészen egy alacsony kapuig. Ha azon bemegyünk az adriai térség legnagyobb amfiteátrumához érünk, amit egy hatalmas földrengés pusztított el. Már csak egy félkör az, ami felfedezhető. A másik részét elhordták építőanyagnak, illetve házak épültek rá. Nem hiszem, hogy valaha is feltárják. A belépő 60 Leke. Ezért kapsz egy római kori fél amfiteátrumot, ülőhelyekkel, és olyan folyosórendszerrel, ahol a gladiátorok felkészültek a harcra. Ebben az alagsori részben láttak fantáziát az őskeresztények is, hiszen a második században templomot építettek ide! Igen, egy amfiteátrum alagsorába. Az oltárkép mozaikja még ma is megcsodálható. Ha a dzsámi irányba lesétálsz a főtér felé, korintoszi oszlopsor maradványai emlékeztetnek egy római fórumra. Ha ez is meg volt, akkor irány a plázs! Fürdeni nem érdemes, túl közeli a kikötő, és április eleje volt, de korzózni, kajálni igen. Van ott egy étterem, amit a molóra építettek. A terasza a víz felett van és príma a kilátás a tengerre. Azt gondolnád, hogy egy ilyen hely megfizethetetlen. Cannesban lehet, de itt egy hallevesért és egy sajtmártásban szervírozott halspecialitásért, lekisérve üdítővel, nem fizettem többet ezer lekénél. Ez 2300 Ft-nak felel meg. Most komolyan! Ugye, hogy nem drága! A parton sétálva látható, hogy a bunkermaradványokból készítenek hullámtörőt. Albániában minden családnak kellett építeni egy bunkert. Lett is, vagy hétszázezer belőle! Ne valami nagyot képzelj el, bár biztosan van olyan is. Két-három ember fér bele kucorogva. Az elején pedig két lőrés található. Érdekes, ezek a diktátorok milyen paranoiásak. Enver Hodzsa is meg volt győződve arról, hogy a kapitalisták lerohanják Albániát. Azt nem tudom miért, mert a természeti szépségeken felül nem bővelkedik nyersanyagban, ásványi vagyonban. Persze az is lehet, hogy az állandó mozgósítás és ellenségkeresés elterelte a figyelmet a mindennapok nyomorúságáról.

4. nap Gyorsan eljött. Hamar kell ébredni, hogy kihasználd a napot, mert fél ötkor indul a gép haza. Én erre a napra hagytam a BunkArt megtekintését. Nem volt túl jó választás, el is mondom, hogy miért. A név alapján azt gondoltam, hogy egy nagyobb bunkerben művészeti kiállítás látható ott. Előző este, mikor rákerestem az élet Enver Hodzsa rendszerében keresőszóra, akkor dobta fel a google az infót, miszerint 2014-ben nyitották meg ezt a kiállítást. Néhány kép és láttam, ha ezt kihagyom, semmit nem fogok megérteni Albániából.

Indulás a Skanderbeg térre. Ott megkerestem a Porcelani-ba tartó buszt, majd megfizettem a 40 Lekét a jegyre. Kértem a kisérőt, jelezze, ha ott leszünk. Leszállás után az első utcán kell jobbra fordulni és gyalog fel a kaptatón. Nem szabad letérni erről a főútról semerre és alig 10 perc séta után ott álltam egy kapunál, ami mögött egy nyolcvan méteres alagúttal átfúrt, négy emelet magasságú, teljesen kibelezett, bunkerré épített hegy emelkedett.

Ezen az alagúton kell átsétálni a BunkArt pénztárához. Ha nincs szerencséd, éppen akkor jön egy taxi, mikor az alagút közepénél jársz. Hogy ne legyél sáros a kerekek alól felcsapódó létől, javasolt hozzásimulni az alagút falához. Ezeknek a Tirana melletti hegyeknek a gyomrát, jellemzően rabokkal vésette ki a kommunista rezsim. Ez nem volt nehéz, hiszen nem volt olyan albán család, ahonnan legalább egy családtag ne lett volna politikai fogoly. Ha nem látja az ember, el sem hiszi, hogy ilyen van! A bejáratnál 500 Lekét kérnek el belépőjegyre, de ne sajnáld kifizetni! Felejthetetlen élmény lesz! Amikor áthaladsz két egymást követő, közel 12 cm vastag betonajtón, majd még három vasajtón, akkor már érzed, hogy ez egy különleges hely lesz. Albánia Hruscsov „megalkuvó” és Sztálint nem kellőképpen "tisztelő" politikája miatt szakított a Szovjetunióval, majd tizenöt évnyi szerelem következett Kínával, ám ennek is vége lett, az ország a hetvenes évek közepére már teljesen el- és bezárkózott. A lelakatolt ország vezetője felkészült az imperialista invázióra, és olyan földalatti négyszintes, atombiztos főhadiszállást épített, ahova nem csak Enver kormánya, de az Albán országgyűlés is befért. Hogy ne unatkozzanak, egy négyszáz fős mozi terem is a rendelkezésükre áll. Az egymás után sorakozó cellákban megtekinthető Enver irodája, a kormány tanácskozó terme, de látható egy szocializmusbeli lakás berendezése is ugyanúgy, mint a kínzókamrák, vagy az elektromos határzár bemutatója.

És hogy hol néztem be? Tirana külvárosában található egy libegő. Ez a Dajti nevű 1600 méteres hegy 1100 méteren található balkonjára visz fel. Állítólag csodálatos kilátás nyílik innen a városra. A levegő hőmérséklete akár tíz fokkal is frissebb, mint odalent. Ne az a kabel cab és a Bunkart – ahogy a helyszínen kiderült – alig öt perc járásra van egymástól. 1100 Lekért vehetsz kombinált jegyet, ami érvényes a Dajti-express nevű kisbuszra ami a libegőhöz visz, plusz tartalmazza a belépőt a Bunkart-ba és a jegyet a kabel cabra. Így 200 Leket megspórolhatsz ahhoz képest, mintha mindent külön vennél. Az csak a gond, hogy ez így együtt egész napos program. A libegők fél óránként mennek fel és fél óránként vissza. A Bunkart-ban úgy repül el négy óra, hogy észre sem veszed! Ha ráérősen kávézgatsz reggel – ahogy én tettem – valamelyiket bukni fogod! Én a Dajti libegőről mondtam le nehéz szívvel. Ahol leszálltam, ott kell visszaszállni a buszra. Ne kell aggódni, hiszen az összes innen induló busz végállomása a központi téren van. A szálláson magamhoz vettem a hátizsákot és már indultam a tér másik sarkán induló Rinas Expres feliratú buszhoz, amelyik meg sem állt a reptérig.

Jó volt ott lenni! Jól éreztem magam. Amit Albánia az elmúlt húsz évben elért, arra nagyon büszkék lehetnek. Ne feledjük, ez az ország a második világháború után lényegében a feudalizmusból ugrott át a kommunizmusba. Mert itt valóban kommunizmus volt, a keményvonalasból, az Európa-szerte rettegettből. Ha csak Albániát nézzük, a lakosság száma körülbelül 3,2 millió. A környező országokban rengeteg albán él, ennek történelmi oka, hogy 1912-ben az Osztrák-Magyar Monarchia elismerte Nagy-Albániát, de a balkáni háborúkat követően a bolgárok, a görögök és a szerbek albánok lakta területeket csatoltak magukhoz, így a szkipetárok a függetlenség érdekében kénytelenek voltak beérni a feleannyi területtel.

A fent említett 3,2 millióból sokszázezer külföldön (elsősorban Olaszországban) dolgozik vendégmunkásként és a hazautalásaik jelentősen hozzájárulnak az albán gazdaság teljesítményéhez. A hazautalt keresetek kapcsán a következő a stratégia: amint összegyűlik a kellő pénz, az otthoniak földet, telket vesznek. Ha ez már megvan, ismét gyűjtenek és elkezdik építeni a moteleket, szerencsésebb esetben szállodákat. Ezért, elsősorban a tengerparti részen, úton-útfélen félkész, épülő szállodák, panziók láthatóak és mindenki céljai között szerepel az idegenforgalom, a turizmus, bízva a 360 kilométernyi tengerpart és az egyéb páratlan természeti szépségek nyújtotta lehetőségekben, és nagyon várják a fapadosokkal érkezőket! Csak remélni tudom, hogy beszámolómmal sikerült elhelyezni Európa térképén ezt a sokat szenvedet, de nagyon élni tudó és élni akaró országot. Nem csodálkoznék, ha a heti kétszeri repülőjáratot kihasználva magyar családok akár már az idén az Albán tengerpartot részesítenék előnyben, mondjuk Horvátország helyett. Megéri! Fele annyiból ki lehet hozni, dupla akkora élményekkel!

Nem a méret a lényeg?! Igen, ezt mindenki tudja. Amúgy tényleg nem, de azért a kis meglepetéseket nem szeretem. Vannak előjelei, hogy valami nem frankó. Az óriási terepjáró, főleg, ha fehér, gyanús. Tudom, általánosítok, de ezek most az én tapasztalataim, szóval vállalom. Mert minek is qrva nagy, erőt és sok pénzt sugárzó táltos, ha úgyis csak a városban használja? Oké, vannak kivételek, mint a vadász, vagy állatorvos, vagy építési vállalkozó, vagy bankár. Igen, kell a hely! De nem hazudok, a jó kocsin nekem is megakad a szemem. A feltűnőn, a valamiért feltűnőn. Ez lehet a hú, de sokért tankolhat bele, vagy a hú, de szar lehet vele parkolni a városban, vagy hú, de jó magasan lehet benne ülni, vagy hú, de klassz lehet kabrióval járni, vagy hú, de jópofa ez az oldtimer.

A kocsi után a vezetőt is megnézem, mint mindenki más. Ha nő vezeti, örülök – tényleg – hogy megengedheti magának. Én is vágyom rá, most éppen egy kabrióra, azon vagyok, hogy összehozzam.

Szóval, a pasizás. Még soha nem okozott problémát az ismerkedés. Bárhol, bármikor sikerül. Benzinkúton, szülőin, boltban, postán sorban állás közben, étteremben, kiállításon, buliban, edzőteremben, vonaton, futóversenyen, a gyerekek edzésén. Legutóbb egy baráti társaságban. A buliban a kocsiját nem látom, szóval itt a jó benyomás a fontos. Szeretem, ha már az érkezésem pillanatában kiszúrhatok egy számomra érdekes, szép embert. Méricskélés, vizslatás után, véletlenül közel kerülés a másikhoz, hogy megindulhasson a beszélgetés. Persze az is előfordulhat, hogy nem akar az a fránya beszélgetés elindulni, mert valamiért már az első szó után kiderül, hogy mi nem tudunk egymásnak semmit sem mondani. Hát, igen. Ugye most nem jön senki azzal a kamuval, hogy meg kell ismerni a másikat, meg hogy belső szépség. Persze ezek is vannak, de ha elsőre nincs meg az, amit a művelt francia úgy mond, "je ne sais pas", sok keresnivaló nincs.

Most van. Csevegünk, mindketten élvezzük. Helyes az arca, jól öltözött, harmóniát sugároz, jópofa dolgokról beszél. Jó a humora. Nagyon élvezzük egymás társaságát. A beszélgetést legjobban a kis tévedési lehetőséget hagyó, de jó filmet láttam, de jó könyvet olvastam témával indítja. Az élete vagy az én életem nehézségeit nem hiszem, hogy egy buliban kell megtárgyalni. Aztán a poénok. Kedvelem, ha valaki vicces történeteket mesél, amiből kiderül, hogy mi a foglalkozása és hogy szereti –e azt. Egy kis vitatkozás is belefér. Ez most itt tökéletes. Ugyanazt olvasta nemrég, amit én most, jól előadja mi tetszett neki és mi nem. Nem arcoskodik, nincs értékítélet, csak jól érvel. Gyorsan telik az este, meg az éjszaka is, hazaindulás előtt számot cserélünk. Bízom benne, hogy mindketten a valódit adtuk meg. Másnap hív, pont arra a kiállításra, ami már be volt tervezve nekem. Nem okoskodja szét, nem várja, hogy ájuljak el a tudásától, de tudja, miről beszél. Magabiztos, egyre jobban tetszik. Majd folytatjuk, rendszeres üzenetváltás, emailezés, beszélgetés. Telnek a napok, hetek. Nem titok, türelmetlen típus vagyok. Tudom, hogy nagyon akarom ezt a férfit, látványa izgatja a szememet, az esze az agyamat, a teste a testemet.

Meghívom egy vacsorára hozzám. Azt szeretem, ha én látom vendégül a partnereimet. Itt én vagyok biztonságban, én irányítok, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném, magyarázat nélkül elküldhetem. Jól alakulnak a dolgok, hamar az ágyban kötünk ki. Istenien csókol, jó az illata, szép a teste. Tudja, mit kell csinálni, megtalálja az erogén zónáimat, segítség nélkül. Már nagyon szeretném, ha rajta sem lenne alsó. Levenném róla, de megint én jövök. Nem hagy kezdeményzeni, ő irányít. Hosszan, nagyon hosszan élvezem amit csinál, és már akarom. Akarom, hogy testünk egyesüljön, várom, várom, most! Kitér ettől, húz tovább. Nem értem, következzen már! Meg akarom fogni, érezni. Nem engedi. Mi van?! Mérges vagyok! Mi a gond? Nincs gond, csak ez, leveszi az alsóját. Meghökkenek, meglepő a látvány. Hát, erre nem számítottam. Mondják, vannak árulkodó jelek: kis kézfej, rövid ujjak. Itt semmi ilyen. Minden tökéletes, vagy van valami, amire nem figyeltem oda? Kínos szitu, mi legyen. Folytatni az aktust, vagy inkább hagyni? Ő is vár, de nekem már jó volt, fejezzük be. Hirtelen mindent elbénázunk, a gumit, a csókot, a pózt. Nyögvenyelős az egész. Most mit mondjak, mert olyat mégsem kérdezhetek, hogy miért nem mondtad. Lehet csak nekem kicsi, másnak jó. Nem beszélünk erről, de jelzi, hogy a hasamon azért látszik, hogy két gyereket is szültem, biztosan rosszul étkezem. Azt sem gondolom, hogy most erről kellene előadást tartania, javaslom, inkább menjen el. A telefonszámát azonnal kitörlöm, gyorsan blokkolom a facen is.

Figyelnem kellett volna. Rá, a kocsijára, a többszörös utalásra, ha volt ilyen, de mit nem vettem észre?

Már tudom, túl tökéletes volt. Meg kell tanulnom, hogy ilyen nincs!

Tavaly év végén elhatároztam, hogy minden hónapban elutazom valahová. Januárban Berlinnel kezdtem, februárban Milánóval folytattam. Közben úgy alakult, hogy megismerkedtem egy fiúval, így randi lett belőle, Valentin nap után. Csak egy nappal, szóval, olyan mintha még az a nap lett volna.

Amúgy meg annyira nem is érdekel ez az egész Valentin nap. De! A Valentin nap egy akna. Ha megünnepled, az gáz, mert felülsz a kereskedőknek, vendéglátósoknak és vásárolsz vagy fogyasztasz. Ha meg nem foglalkozol vele, akkor biztosan, azért mert nem kellesz senkinek. És van a harmadik megközelítés, aki azt mondja, hogy ő nemcsak ezen a napon ( vagy a születésnapon, karácsonykor stb ) foglalkozik a szeretteivel, hanem minden más napon, szóval ezért a nagy napon direkt nem köszönt fel. Ja! Mert máskor igen? Amúgy, nem... ( Utasítás: az ilyentől menekülj! )

Az általános felfogás szerint egy nő nem eszik. Vagy ha mégis, akkor tutira nem kakál. Ha véletlenül mégis, akkor is csak kis picurka kakikát és rózsaillatút. Jujjjj, erről beszélni sem illik. Ha pasi vagy akkor igen, még menő is, hogy húúú mekkora rántott húst toltál be. Egy Igazi Férfi nagyokat zabál. Az Igazi Nő meg nézi, illetve a nézés előtt – legrosszabb esetben – még el is készíti az ételt, de biztosan csak falatokat eszik meg belőle.

Én a funkcionális evők közé tartozom. Eszem, amikor éhes vagyok, és nem nagyon foglalkozom vele. Hétköznap nem reggelizem, csak tejes teát iszom, ebédre salátát, délután valami gyümölcs, közben meg persze legalább két liter zéró kóla. Viszont legalább hetente háromszor sportolok. Igen, igen, tudom, hogy iszonyú vékonynak kellene lennem, de hétvégén mindig bűnbe esem, plusz, ha megtévedek a kajálással, akkor nem tudom abbahagyni. Azért szeretem a jó kajákat is, de a húst nem, és a magyaros kajákat meg végképp nem. Olyan vagyok, mint Joey a Jóbarátokból, imádom a szendvicseket. De nem az itthoni rántotthúsos, meg két szelet kilógó párizsis, fonnyadt uborkásat, hanem például a lazacosat. Csak azt nem eszem. Jaja, a szénhidrát, meg a kalóriák.

Erre most mi történt velem Milánóban?! Az új pasival a kapcsolatunk még nagyon friss. Ekkor még mindenki a legjobb és legszebb oldalát szeretné mutatni, ami többé-kevésbé sikerül is. De egy együtt töltött húsz órába túl sok minden belefér. Evés, ivás, pisi, kaki, bedagadt lábak. Ott van a bambán alvás a repülőn. Ez megvan? Amikor annyira fáradt vagy, hogy ülés közben elalszol, de a fejedet nem akarod leejteni, még kómásan is figyelsz rá, mert nem illik, szóval tiszta erőddel egyenesen tartod, de az álom és a gravitáció hat. Állkapocs leesik, száj kinyílik. Szar látvány. Nem ajánlott ismerkedési fázisban.

És velem csak a nem ajánlott dolgok történtek ezen a Valentin nap utáni szerdán Milánóban.

Ugye, tudjuk, hogy nő nem eszik. Vagy ha mégis, akkor csak salátát. De csak csipegeti ezt is, mert nem zabálunk. Háát. Leszállt a repülő, ekkor volt reggel fél nyolc és én már éhes voltam. A reptéren már volt nyitva élelmiszer-lelőhely, szóval egyenesen ide vezetett az utam. Annyira beszűkült tudattal közelítettem a kaják felé, hogy nem jutott eszembe a szó se, hogy mit akarok enni. Kroásszán! Basszus! Csak mutogatni tudtam. Nem baj, megszereztem. A sajttal, sonkával összesütött croissant három harapással tüntettem el. Sem nőies, sem finom nem voltam, de a kaja igen! Utána gyorsan ittam is fél liter zéró kólát, mert ugye a kalóriára figyelni kell! Az evés-ivással pár perc alatt végeztem, de már pisilnem is kellett. És még mindig csak reggel háromnegyed nyolc volt. Asszem, bemutatkoztam. Azt mondta nem látott még nőt így zabálni! Én meg erre azt, hogy azt hittem szexi, hiszen volt olyan pasim, aki imádta, hogy hogyan tudom betolni az ételt, amikor elkapott az ehetnék.

Mivel már nem volt lehetőség útitárs cserére, próbáltam a történteken felülemelkedni. Én addigra éhes nem voltam, szükségleteimet kielégítettem, ő meg kissé lefagyott, és automata üzemmódba kapcsolt, ezért elindultunk az eltervezett programra. Milánói dóm kívül, belül, alul, felül, majd a főtér és a Passage. Oké, ezzel elment három óra legalább, de ismét éhes voltam. Jópofa food track-ek mindenfelé szendvicsekkel, vettem is, ettem is. A szendvics akkora volt, mint az alkarom, séta közben mind megettem. Próbáltam kevésbé habzsolni, ő meg nem rámnézni, mert persze ő még mindig nem volt éhes. Bár a zavaromat legyőzte a gyomrom, ezt már lassabban ettem. Vagy legalább is azt gondoltam. Innentől kezdve, félóránként kérdezgette éhes vagyok-e, vagy valami más problémám van-e. Először zavart, hiszen eléggé nagylány vagyok már, tudom, mikor akarok enni, aztán meg iszonyúan jól szórakoztunk ezen. Bevallotta, hogy ennyire gyorsan evő embert még nem látott. Elmondtam neki, hogy ez gyerekkori trauma. Fiútestvérekkel nőttem fel, és annak idején ha tököltem a kajával, nekem nem maradt. Szóval gyorsan, sokat, az a tuti, az már az enyém.

Közben elsétáltunk a Sforza palotáig. Egy kis sült gesztenyét csak eleszegettem közben. Gyönyörűen sütött a nap, fagyit ettem. Aztán bagelt. Meg ricottás-spenótos valamit, ami helyi és speciális. Isteni volt. Ekkora végre már ő is éhes lett. Vagy már nem volt zavarban, mert én úgyis bemutatkoztam a folyamatos evéssel. És este még vacsoráztunk is. Gombás rizottót ettem.

Kiszámoltam, hogy húsz órát töltöttünk együtt, abból én hét alkalommal ettem, és kilencszer ittam. Elkezdtem számolni: ha egy hét százhatvannyolc óra, akkor, ha randizunk kétszer az tíz óra, akkor hogy helyrehozzam a milánói zabálást, sem ennem, sem innom nem lehet.

Aztaaaa, már nem is érdekel!

Aztán másnap, mindeközben, csörög a telefonom. Este újra randi!

Mindig megdöbbent az, amikor sajnálnak. Amikor tudatják velem, hogy nekem rossz. Rossz, mert egyedül élek, és EZÉRT nem tartozom senkihez. Régebben szóhoz sem jutottam annyira meglepődtem ezen a kijelentésen, ma meg már nem is foglalkozom vele. Vagy mégis? Hiszen írok róla.

Így, Valentin nap tájékán, ahogyan közeledik az ünnep, úgy növekszik az egy nap alatt elhangzó sajnálkozások száma. Egyenesen arányosan. Ha nekik könnyebb engem sajnálni, tegyék csak! Tudom, hogy ez nem erről szól. Ők is, mint sokan mások, kizárólag a saját, az elvárásoknak tökéletesen megfelelő ( 2 gyerek + 1 férj = boldogság) életüket gondolják követendőnek, és ha én máshogyan csinálom, nem jó, nem lehet jó, mert nem ez a sablon. A kérdés, hogy ez NEKIK miért nem jó? Hiszen ha nekem ez nem lenne megfelelő, változtatnék rajta.

Hát igen, itt megállnék. Két kulcsszó is elhangzott: egyedül és változtatni.

Egyedül élni, az nem jelent magányt, depressziót, kilátástalanságot, szuicid beállítódást. Egyrészt vannak testvéreim, gyerekem, szüleim, batátaim, haverjaim, szomszédaim, pasijaim.. Én így kizárólag akkor vagyok egyedül, amikor én úgy akarom. Az egész az én döntésem.

Még soha nem voltam magányos. Én nem keresem a másik felem. Rosszul is vagyok ettől a kifejezéstől. Én akkor csak egy fél lennék, és a világban valahol van egy másik felem?! És még meg is kellene találnom?! Á, dehogy! Én egész vagyok. Egyedülálló egyedül álló egyedülálló. Nincs szükségem ahhoz senkire, hogy attól legyen jobb, hogy valakim van. Nekem magamtól lesz jobb. Akkor lesz jobb, ha teszek ezért. Például: futok, olvasok, dolgozom, társasági életet élek, gyereket nevelek, tanulok. Tehát cselekszem.

Nem mástól várom, hogy engem kiegészítsen, meg jobbá tegye az életem és engem. Ennek azonban az a kulcsa, hogy mennyire vagy jóban magaddal. Látom a hibáimat, de elfogadom őket. Megbeszélem magammal. Ha mégsem, változtatok.

A változtatás. Ez általában úgy csapódik éle az életemben, hogy már megint mit variálsz?! Nem tudsz nyugton maradni?! A sajnálók, ezt sem értik. Az a jó, ha mindig minden ugyanúgy van. Az ad biztonságot. Hiszen már a csecsemőknél is úgy tanultuk, hogy a megszokás, meg a napi rutin ad keretet az életének. Nekem ez már akkor is nehezen ment. A gyerekemet meg már pici korában sem érdekelte, hogy én mit szeretnék. Kaptam egy önfejű csecsemőt, most meg egy önfejű kiskamaszt, aki a saját akaratát érvényesíti. Mindig.

Az állandóság nemcsak a biztonságot adja, hanem az unalmat is. Az én agyamnak mindig kell valami inger. Valami új iskola, új munka, új pasi, új könyv, új film, lakásfelújítás, vagy csak átrendezés, új stílus, új hobbi. Kipróbálni, belevágni. Csak így ismerem meg magamat és a határaim. Hát ez az, amit sokan nem szeretnének. Saját magukat megismerni. Saját magukban lenni, egyedül. Mert még kiderülne, hogy mit csinálnak rosszul. Ezért inkább engem sajnálnak. Még mindig jobb a többséggel engem sajnálni, nem kilógni. Ahol aztán stimmel a „boldogság” (2 gyerek + 1 férj), mélyen nézzen magába. Kicsit azért engem irigyel, velem cserélne. Mert nem kell kompromiszumot kötnöm senkivel, semmiért. Végül kiderülne, valójában nem is én vagyok a sajnálatraméltó. :)

Alig várja az ember, hogy betöltse és nagykorú legyen. Legalábbis én, így emlékszem. De hogy igazából akkor mi is történt, az előző nap, vagy aznap, meg utána, már annyira régen volt, hogy nem is tudom…  Valószínűleg semmi extra sem. A szüleimet ismerve biztosan volt buli, torta, ajándék.

Anyukám a születésem napján, pontosan a születésem óra - percében felhív és felköszönt, azóta is. Szeretem ezt a szokást, és én is átvettem, így köszöntöm a gyerekem én is.

Igen, ez a gyerekem meg az én, vagyis a mi bensőséges pillanatunk. Igazából már az apjáé is, hiszen az ő születésénél már ő is ott lehetett. Sőt, előbb látta, mint én. Persze amikor még én születtem, az apukák még nem voltak beengedve a szülőszobába, de ma már szerencsére tetszés szerint választható program.

Szóval, nem emlékszem a tizennyolcadik szülinapomra. De emlékszem arra, amikor először szavaztam, meg amikor először berúgtam – a kettő nem függ össze-, emlékszem az államvizsgáimra, a diplomaosztóimra, az esküvőmre, a gyerekem születésére, a válásomra, az utazásaimra, a szakmai sikereimre. És persze a bukott vizsgáimra, a kudarcaimra, az elhibázott beszélgetéseimre is.

Úgy döntöttem, hogy szeretnék nyomot hagyni más emberek életében. Mondjuk, ha választani lehet, akkor úgy, hogy szép emlékeket idéz meg rólam. Ezért szerveztük ezt a bulit.

Az unokahúgom születésénél ott voltam. A "gyereknézés" hatalmas esemény volt az életemben, hiszen először láttam újszülöttet, sőt, még fogtam is. Emlékszem, hogy mennyit röhögtünk, az anyukájával együtt, mert a kedves nagymama, amikor meglátta megjegyezte, hogy "majd ügyesen kell fésülni a gyerek haját, mert érdekes a fejformája." Na jó, egészen pontosan nem így hangzott el. Hanem, hogy "milyen körte feje van már ennek a gyereknek?! " Unokahúgom jó baba volt, korán befordult a szülőcsatornába, és ez tényleg összenyomta a fejét. Ezért van a kutacs. Viszont pár hét múlva már nyoma sem volt a körte alaknak.

Ebben a családban nemcsak a furcsa formájú fejjel születés volt rendszeres, hanem a kopaszság is. Az én gyerekemnek is csak három és fél éves korában nőtt haja, addig csak pihék voltak a fején. Volt olyan, aki odajött hozzám és elmondta, hogy mennyire sajnál, mert biztosan beteg a gyerekem, azért nincs haja. Khm, köszi..  Azért volt, akinek bejött, lehetett a kis kopasz fejét simogatni! Mindehhez még társult a szemüveg is két éves korától, szóval tényleg nem volt mindennapi a látványa. Az unokahúgomnak is sokáig nem volt haja. Az oviban a kislányoknak már copf és hajcsat volt a hajukban, neki pár szösz, amibe semmit nem lehetett tenni, gyakran fiúnak is nézték.

Aztán persze kinőtt, szőke és dús lett, megérte várni rá. És ahogyan haja is lett, úgy lett most tizennyolc is. Anyukájával készültünk a nagy napra, nemcsak lélekben. Mariann volt a nagy szervező: telefonok, emailek, viber csoport. Valószínű, hogy nekünk többet jelentett, mint magának az ünnepeltnek. Nagyon bíztunk abban, hogy velünk akar ünnepelni, ez már önmagában nagy dolog lenne. Ment a titkos és lelkes készülődés. Szerintem én sokkal jobban vártam, mint ő, azt a bizonyos nagy napot. A gyerekem persze most is felnyitotta a szemem. Biztos vagyok-e abban, hogy az ünnepelt is velünk – anyja, nagynénje, anyja két barátnője - szeretné a szülinapját tölteni? Húúúúú! Hát marhára bízom benne, mert a programok, amiket összeraktunk nagyon jók! 

Rúdtánc, kaja, buli, meglepetés, ajándék, pezsgő, vodka, tánc.

Azt még ma sem tudom, hogy neki mennyire tetszett, mert mi éjjel leléptünk az anyjával, ő még maradt a buliban. Negyven felett már egy egész éjszaka tartó buli fárasztó. De ő még fáradhatatlan. Vagy a pia volt kevés. Nem tudom, nekünk azért bejött az este.

Szerintem nem fog emlékezni rá. Nem baj, én, az anyja, Mariann és Helga, igen. Arra, hogy velünk töltötte és mi még jól is éreztük magunkat!

Köszi, hogy ott lehettem. Szeretlek Rózi! 

A pénteki napon a Dunakanyar elesett. Hó mindenhol, persze az úton is. A közlekedés nehezen, vagy alig ment. Igen, igen, nekem is tele van a hócipóm, azzal, hogy miért nincs az út eltakarítva, meg múljon már el a tél. A tél ilyen, hideg van és esik a hó. Jó esetben. Mert utoljára ekkora hó négy éve volt, ilyenkor, januárban. Azóta csak annyi esett, hogy kicsit összekente az utakat. Ebben az évszakban ennek itt, a Kárpát- medencében így kell lennie. A furcsa a március közepi rengeteg hó, vagy a húsz fok. Az úttakarítást meg nem lehet bírni akkor, amikor éjjeltől szakad és utána egész nap is. Igen, felkészültek a télre, de egyszerre Észak-Pest megye összes útját nem lehet takarítani. Türelem, türelem, türelem – ez a legjobb személyiségfejlesztő mantra a hóesés miatti araszolásban. Nem, nem fizet a közútkezelő nekem ezért, hogy ezt írjam. :)

Miért jó az ekkora hó?

Most lehet a gyereket szánkóval iskolába, óvodába vinni. Hóangyalt csinálni. Hógolyózni, hóembert építeni, egy kicsit gyereknek lenni újra. És emberségesnek is lenni. Persze az idei hideg már megmutatta, hogy tudunk segíteni az elesetteknek és figyelni is arra, akinek erre szüksége van. És pénteken én is bajba kerültem.

Az autóm alacsony építésű és sportos. Ez az első telünk együtt, ekkora hóban meg rutinom sincs. A gumim téli, a vezetéstechnikám meg elég gyatra, és extrém körülmények között nem szoktam tesztelni. Hát, pénteken sikerült.

A munka után indultam – volna – haza. De az úttestről oldalra tolt hóhegy megakadályozott. Elakadtam. Az autó kapart, s közben maga alá tűrte a havat és nem mozdult. Nem igazán tudtam mit kellene csinálni. Kiszálltam és kiástam a kocsim. Sikerült. Az út hazafelé járható volt. De a ház behajtója?! Egy emelkedő jéggel és hóval, ami magasabb, mint az autóm alja. Hát persze, hogy elakadtam. Kísérleteztem, ástam a kereket, visszatolattam, lendületet vettem, küzdöttem. Persze nem jött össze. Keresztbe fordultam és teljesen behavazódtam. Felnéztem a házra, hol ég a villany, ki van itthon. Alsószomszéd? Nem. Oldalsó szomszéd? Véletlenül sem. A gyerekem igen, a harmadikon. Na, de mihez kezdenék egy negyvenkilós tizennégyévessel? Gondoltam várok, hátha jön valaki és segít. És jöttek a járókelők és tényleg. Már azt is tudom, hogy a kipörgésgátlót ilyenkor ki kel kapcsolni, és azt is, hogy jobb, ha én inkább csak tolom a kocsim. Szóval, összehoztuk, sikerült, bejutottam a garázsba. Mert teljesen idegen emberek, érdek nélkül segítettek. Került a házból gyorsan egy hólapát is és közösségi hólapátolás lett a program, hogy másnak is könnyebb legyen a bejutás.

Aztán már a lakásban, a gyerekem megkívánt egy pizzát és palacsintát. Rendeltem, de közölték, hogy nincs futár, mert akkora a hó. Semmi gond, elsétáltam érte. Már fizettem, amikor kiderült, hogy negyven forint hiányzik. Nem vittem a pénztárcám, csak pont annyi pénzt amennyibe kerül. Nem számoltam pontosan. Égés, kínos helyzet. Pörgettem az agyam, hogyan oldom meg. Pár másodpercen belül a pultnál álló férfi benyúlt a pénztárcájába és odanyújtott nekem egy százast, és jó étvágyat kívánt. Még kérnem sem kellett.

Pénteken kétszer kérés nélkül is segítettek. Hálás vagyok érte, és büszke a mai emberekre.

És az hülyeség amikor azt mondják, bezzeg régen…. , minden jobb volt ! Nem igaz, mert most is jó!

Mikor eltelik egy év, és gyarapszik a megélt évek száma, örülünk, hogy épségben egészségben ez is megvolt és következik a ….. valahányadik. De mi van akkor, ha ez a szám már magas? Oké, ez nézőpont kérdése. A gyerekem szerint már öreg vagyok, a nagymamám szerint meg fiatal. És ez most hogyan jön ide?

Amikor negyven éves lettem, a legjobb megjegyzés anyué volt. Nem az a gáz, hogy ő már hatvanhárom, hanem hogy a gyereke negyven.

A jövő héten meg már a férje, az apám is hetven.

Nagyon furcsa, hogy mennyire nincs összhangban az életkor azzal, amit a tükörben látok. Belül húsznak érzem magam, a szüleimre meg úgy negyvenesként gondolok. Aztán, amikor néha megállok a tükörnél, lepadlózok, hogy a tükörben szinte anyámat és apámat látom. És a legdurvább az, hogy hallom az ő szövegeiket, az én számból, ahogyan a gyerekemet próbálom nevelni. Szerencsére, vagy Barnus szerencséjére, még azt nem mondtam, hogy "amíg az én kenyeremet eszed…."! Amúgy a kis elkényeztetett magzatom, nem is eszik kenyeret, csak kiflit. Biztosan nem hagyná ki a magas labdát és jót röhögnénk. Legalábbis így képzelem. Még bármi megtörténet, egyszer én is leszek hetven.

Szóval apu a jövő héten lesz ennyi. Nem akart erről a magas számról tudomást venni, de tesómék nem hagyták, kiharcolták, tartsunk bulit. Apának volt humora, azt mondta gyászszertartás lesz, a fiatalság temetése.

Ha buli van, ajándék is kell. Mi legyen? Anya mondta, hogy plüsspléd. Semmi más nem jutott eszébe. Kiakadtam, meg még hintaszék, és hozzá járókeret?!

Nehéz valami jó ajándékot, meglepetést találni egy hetvenévesnek, aki még aktív és dolgozik, a kilencvenkét éves anyukájáról gondoskodik, jó kapcsolatot ápol a testvéreivel, nyaralni viszi az unokáit, egészséges, de már a mindennapi rutinját nem szívesen változtatja meg.

Valamikor a nyolcvanas évek végén apa járt Izraelben. Beutazta az egész országot, a kibucokat is mert agrármérnök túrán volt. Több, mint harminc éve állandóan mesél róla, főleg anyunak, megígérte, hogy egyszer elviszi őt is oda. Persze, azóta sem jött még ez össze. Jártak másfelé, de ez valamiért kimaradt. Mert mindig volt valami más. A három gyerek, a munka, a család. Mindig volt valaki aki tanult, vagy házasodott, vagy vált, vagy gyereke született, vagy egyéb programot biztosított nekik. Amikor mi már nagyjából egyenesbe jöttünk, akkor kezdtek a szüleink öregedni. Szóval Izrael egy távoli, mesebeli, elérhetetlen ígéretté vált.

Most itt az alkalom! Lepje meg ezzel az utazással, a hetvenedikre, javasoltam. Anya bevállalta. Szerintem az utazási irodás szervezett út, az olyan öreges. Viszont ketten meg nem mernek nekivágni az útnak, hát jött az ötlet, menjek velük. Március elején, amikor a gyerekem az apjával síel, én és a nagyszülei elindulunk. Fapadossal, hátizsákkal, busszal, vonattal. Sosincs késő. Amikor két éve elkezdtem én is a hátizsákos utazást, azt gondoltam ezt húszévesen kellett volna, sajnáltam, hogy akkor nem ezt csináltam. Helyette férjhez mentem. Persze, most már tudom, hogy ez így volt jó, hiszem a gyerekem már nagy. Én tizenöt évig feleség is voltam, ezen is túl vagyok, most más következik. És a példám ragadós. Felkeltette a szüleimben is a kalandvágyat. Vagyis anyukámban. Apa még nem is tud az ajándékról. Remélem, élvezni fogja, hogy egy hétig úton leszünk, mindig máshol alszunk.

Az útitervemben eddig nem szerepelt Izrael. Apáéban meg harminc éve szerepel. Most így hozta a sors, apa születésnapja és a meglepetés. Nemsokára kiderül, hogy mit szól hozzá!

Először is: olyan nincs, hogy átlag. Valójában senki sem akar átlagos lenni.

Mindenki különleges, egyéni, egyéniség, meg más. Ezek a politikailag korrekt kifejezések.

Valójában mindenki „csak” átlagos szeretne lenni. Az átlagos élet kiváltságai: megtalálni a Nagy Ő-t, boldogan élni halálunkig, gyönyörű, okos gyerekeket nemzeni, akik udvariasak, kitűnő tanulók, és persze szófogadóak. Szép lakásban/házban élni, kerttel/terasszal, devizahitel nélkül, vagy ha az mégis van, gond nélkül tudjuk fizetni, hiszen jól keresünk, meg sem kottyan. A párunk magas, izmos, sportos, jóképű, gazdag, okos, főnök, szexisten, és persze jól keres és csak minket imád 24/24-ben.

Átlagos nőnek lenni még nehezebb. Jól keresni, de azért ezzel nem arcoskodni. Tapasztaltnak lenni, de annyira azért mégse. Önállónak lenni, de azért legyen melletted egy férfi. Megtalálni a másik feled. – Mi ez a hülyeség?! Meg támasz is kell egy nőnek. :) Inkább ő maga a háttér. Ja. A pihentető, megnyugtató. Aki vacsorával, tiszta lakással, leckétmegírt, edzésre elvitt és nem ottfelejtett gyerekkel várja, aki mindig kíváncsi a férfira, és bájos, nyitott, érdeklődő. Egy határig. Nehogy zavarjon, nehogy sok legyen.

De az átlag nem tud átlagosan élni.

Mert elvált. Vagy férjhez sem ment. Gyereke szemtelen és szófogadatlan. Lakása van hozzá még hitele is. Vagy albérlete, de nincs hitele. A legrosszabb felállás: albérlet van és hitel is.

Sem nem magas, sem nem vékony. Nem szép, de nem csúnya. Nem különleges, de nem érdektelen. Dolgozik otthon vagy a munkahelyén, vagy mindkét helyen. Pénzt keres, de nem eleget. Szereti a szexet, de van olyan hogy nincs kedve.

Önálló, mindent megold, de néha kifog rajta egy postaláda. Szereti a rendet, de az otthonában soha nem jön össze. Nem türelmes, nem háttér, de vitaparner.

A blogot egy átlagosságra törekvő nő írja. Valószinüleg nem sikerül. Sem átlagosnak, sem átlagos nőnek lenni, sem átlagos életet élni. Még egy átlagos gyereket sem tudott szülni, és nevelni.

De mától ÁtlagEdit létezik! Ezt most akkor vehetitek fenyegetésnek is. :)