Alig várja az ember, hogy betöltse és nagykorú legyen. Legalábbis én, így emlékszem. De hogy igazából akkor mi is történt, az előző nap, vagy aznap, meg utána, már annyira régen volt, hogy nem is tudom…  Valószínűleg semmi extra sem. A szüleimet ismerve biztosan volt buli, torta, ajándék.

Anyukám a születésem napján, pontosan a születésem óra - percében felhív és felköszönt, azóta is. Szeretem ezt a szokást, és én is átvettem, így köszöntöm a gyerekem én is.

Igen, ez a gyerekem meg az én, vagyis a mi bensőséges pillanatunk. Igazából már az apjáé is, hiszen az ő születésénél már ő is ott lehetett. Sőt, előbb látta, mint én. Persze amikor még én születtem, az apukák még nem voltak beengedve a szülőszobába, de ma már szerencsére tetszés szerint választható program.

Szóval, nem emlékszem a tizennyolcadik szülinapomra. De emlékszem arra, amikor először szavaztam, meg amikor először berúgtam – a kettő nem függ össze-, emlékszem az államvizsgáimra, a diplomaosztóimra, az esküvőmre, a gyerekem születésére, a válásomra, az utazásaimra, a szakmai sikereimre. És persze a bukott vizsgáimra, a kudarcaimra, az elhibázott beszélgetéseimre is.

Úgy döntöttem, hogy szeretnék nyomot hagyni más emberek életében. Mondjuk, ha választani lehet, akkor úgy, hogy szép emlékeket idéz meg rólam. Ezért szerveztük ezt a bulit.

Az unokahúgom születésénél ott voltam. A "gyereknézés" hatalmas esemény volt az életemben, hiszen először láttam újszülöttet, sőt, még fogtam is. Emlékszem, hogy mennyit röhögtünk, az anyukájával együtt, mert a kedves nagymama, amikor meglátta megjegyezte, hogy "majd ügyesen kell fésülni a gyerek haját, mert érdekes a fejformája." Na jó, egészen pontosan nem így hangzott el. Hanem, hogy "milyen körte feje van már ennek a gyereknek?! " Unokahúgom jó baba volt, korán befordult a szülőcsatornába, és ez tényleg összenyomta a fejét. Ezért van a kutacs. Viszont pár hét múlva már nyoma sem volt a körte alaknak.

Ebben a családban nemcsak a furcsa formájú fejjel születés volt rendszeres, hanem a kopaszság is. Az én gyerekemnek is csak három és fél éves korában nőtt haja, addig csak pihék voltak a fején. Volt olyan, aki odajött hozzám és elmondta, hogy mennyire sajnál, mert biztosan beteg a gyerekem, azért nincs haja. Khm, köszi..  Azért volt, akinek bejött, lehetett a kis kopasz fejét simogatni! Mindehhez még társult a szemüveg is két éves korától, szóval tényleg nem volt mindennapi a látványa. Az unokahúgomnak is sokáig nem volt haja. Az oviban a kislányoknak már copf és hajcsat volt a hajukban, neki pár szösz, amibe semmit nem lehetett tenni, gyakran fiúnak is nézték.

Aztán persze kinőtt, szőke és dús lett, megérte várni rá. És ahogyan haja is lett, úgy lett most tizennyolc is. Anyukájával készültünk a nagy napra, nemcsak lélekben. Mariann volt a nagy szervező: telefonok, emailek, viber csoport. Valószínű, hogy nekünk többet jelentett, mint magának az ünnepeltnek. Nagyon bíztunk abban, hogy velünk akar ünnepelni, ez már önmagában nagy dolog lenne. Ment a titkos és lelkes készülődés. Szerintem én sokkal jobban vártam, mint ő, azt a bizonyos nagy napot. A gyerekem persze most is felnyitotta a szemem. Biztos vagyok-e abban, hogy az ünnepelt is velünk – anyja, nagynénje, anyja két barátnője - szeretné a szülinapját tölteni? Húúúúú! Hát marhára bízom benne, mert a programok, amiket összeraktunk nagyon jók! 

Rúdtánc, kaja, buli, meglepetés, ajándék, pezsgő, vodka, tánc.

Azt még ma sem tudom, hogy neki mennyire tetszett, mert mi éjjel leléptünk az anyjával, ő még maradt a buliban. Negyven felett már egy egész éjszaka tartó buli fárasztó. De ő még fáradhatatlan. Vagy a pia volt kevés. Nem tudom, nekünk azért bejött az este.

Szerintem nem fog emlékezni rá. Nem baj, én, az anyja, Mariann és Helga, igen. Arra, hogy velünk töltötte és mi még jól is éreztük magunkat!

Köszi, hogy ott lehettem. Szeretlek Rózi!