Mindig megdöbbent az, amikor sajnálnak. Amikor tudatják velem, hogy nekem rossz. Rossz, mert egyedül élek, és EZÉRT nem tartozom senkihez. Régebben szóhoz sem jutottam annyira meglepődtem ezen a kijelentésen, ma meg már nem is foglalkozom vele. Vagy mégis? Hiszen írok róla.

Így, Valentin nap tájékán, ahogyan közeledik az ünnep, úgy növekszik az egy nap alatt elhangzó sajnálkozások száma. Egyenesen arányosan. Ha nekik könnyebb engem sajnálni, tegyék csak! Tudom, hogy ez nem erről szól. Ők is, mint sokan mások, kizárólag a saját, az elvárásoknak tökéletesen megfelelő ( 2 gyerek + 1 férj = boldogság) életüket gondolják követendőnek, és ha én máshogyan csinálom, nem jó, nem lehet jó, mert nem ez a sablon. A kérdés, hogy ez NEKIK miért nem jó? Hiszen ha nekem ez nem lenne megfelelő, változtatnék rajta.

Hát igen, itt megállnék. Két kulcsszó is elhangzott: egyedül és változtatni.

Egyedül élni, az nem jelent magányt, depressziót, kilátástalanságot, szuicid beállítódást. Egyrészt vannak testvéreim, gyerekem, szüleim, batátaim, haverjaim, szomszédaim, pasijaim.. Én így kizárólag akkor vagyok egyedül, amikor én úgy akarom. Az egész az én döntésem.

Még soha nem voltam magányos. Én nem keresem a másik felem. Rosszul is vagyok ettől a kifejezéstől. Én akkor csak egy fél lennék, és a világban valahol van egy másik felem?! És még meg is kellene találnom?! Á, dehogy! Én egész vagyok. Egyedülálló egyedül álló egyedülálló. Nincs szükségem ahhoz senkire, hogy attól legyen jobb, hogy valakim van. Nekem magamtól lesz jobb. Akkor lesz jobb, ha teszek ezért. Például: futok, olvasok, dolgozom, társasági életet élek, gyereket nevelek, tanulok. Tehát cselekszem.

Nem mástól várom, hogy engem kiegészítsen, meg jobbá tegye az életem és engem. Ennek azonban az a kulcsa, hogy mennyire vagy jóban magaddal. Látom a hibáimat, de elfogadom őket. Megbeszélem magammal. Ha mégsem, változtatok.

A változtatás. Ez általában úgy csapódik éle az életemben, hogy már megint mit variálsz?! Nem tudsz nyugton maradni?! A sajnálók, ezt sem értik. Az a jó, ha mindig minden ugyanúgy van. Az ad biztonságot. Hiszen már a csecsemőknél is úgy tanultuk, hogy a megszokás, meg a napi rutin ad keretet az életének. Nekem ez már akkor is nehezen ment. A gyerekemet meg már pici korában sem érdekelte, hogy én mit szeretnék. Kaptam egy önfejű csecsemőt, most meg egy önfejű kiskamaszt, aki a saját akaratát érvényesíti. Mindig.

Az állandóság nemcsak a biztonságot adja, hanem az unalmat is. Az én agyamnak mindig kell valami inger. Valami új iskola, új munka, új pasi, új könyv, új film, lakásfelújítás, vagy csak átrendezés, új stílus, új hobbi. Kipróbálni, belevágni. Csak így ismerem meg magamat és a határaim. Hát ez az, amit sokan nem szeretnének. Saját magukat megismerni. Saját magukban lenni, egyedül. Mert még kiderülne, hogy mit csinálnak rosszul. Ezért inkább engem sajnálnak. Még mindig jobb a többséggel engem sajnálni, nem kilógni. Ahol aztán stimmel a „boldogság” (2 gyerek + 1 férj), mélyen nézzen magába. Kicsit azért engem irigyel, velem cserélne. Mert nem kell kompromiszumot kötnöm senkivel, semmiért. Végül kiderülne, valójában nem is én vagyok a sajnálatraméltó. :)