A pénteki napon a Dunakanyar elesett. Hó mindenhol, persze az úton is. A közlekedés nehezen, vagy alig ment. Igen, igen, nekem is tele van a hócipóm, azzal, hogy miért nincs az út eltakarítva, meg múljon már el a tél. A tél ilyen, hideg van és esik a hó. Jó esetben. Mert utoljára ekkora hó négy éve volt, ilyenkor, januárban. Azóta csak annyi esett, hogy kicsit összekente az utakat. Ebben az évszakban ennek itt, a Kárpát- medencében így kell lennie. A furcsa a március közepi rengeteg hó, vagy a húsz fok. Az úttakarítást meg nem lehet bírni akkor, amikor éjjeltől szakad és utána egész nap is. Igen, felkészültek a télre, de egyszerre Észak-Pest megye összes útját nem lehet takarítani. Türelem, türelem, türelem – ez a legjobb személyiségfejlesztő mantra a hóesés miatti araszolásban. Nem, nem fizet a közútkezelő nekem ezért, hogy ezt írjam. :)

Miért jó az ekkora hó?

Most lehet a gyereket szánkóval iskolába, óvodába vinni. Hóangyalt csinálni. Hógolyózni, hóembert építeni, egy kicsit gyereknek lenni újra. És emberségesnek is lenni. Persze az idei hideg már megmutatta, hogy tudunk segíteni az elesetteknek és figyelni is arra, akinek erre szüksége van. És pénteken én is bajba kerültem.

Az autóm alacsony építésű és sportos. Ez az első telünk együtt, ekkora hóban meg rutinom sincs. A gumim téli, a vezetéstechnikám meg elég gyatra, és extrém körülmények között nem szoktam tesztelni. Hát, pénteken sikerült.

A munka után indultam – volna – haza. De az úttestről oldalra tolt hóhegy megakadályozott. Elakadtam. Az autó kapart, s közben maga alá tűrte a havat és nem mozdult. Nem igazán tudtam mit kellene csinálni. Kiszálltam és kiástam a kocsim. Sikerült. Az út hazafelé járható volt. De a ház behajtója?! Egy emelkedő jéggel és hóval, ami magasabb, mint az autóm alja. Hát persze, hogy elakadtam. Kísérleteztem, ástam a kereket, visszatolattam, lendületet vettem, küzdöttem. Persze nem jött össze. Keresztbe fordultam és teljesen behavazódtam. Felnéztem a házra, hol ég a villany, ki van itthon. Alsószomszéd? Nem. Oldalsó szomszéd? Véletlenül sem. A gyerekem igen, a harmadikon. Na, de mihez kezdenék egy negyvenkilós tizennégyévessel? Gondoltam várok, hátha jön valaki és segít. És jöttek a járókelők és tényleg. Már azt is tudom, hogy a kipörgésgátlót ilyenkor ki kel kapcsolni, és azt is, hogy jobb, ha én inkább csak tolom a kocsim. Szóval, összehoztuk, sikerült, bejutottam a garázsba. Mert teljesen idegen emberek, érdek nélkül segítettek. Került a házból gyorsan egy hólapát is és közösségi hólapátolás lett a program, hogy másnak is könnyebb legyen a bejutás.

Aztán már a lakásban, a gyerekem megkívánt egy pizzát és palacsintát. Rendeltem, de közölték, hogy nincs futár, mert akkora a hó. Semmi gond, elsétáltam érte. Már fizettem, amikor kiderült, hogy negyven forint hiányzik. Nem vittem a pénztárcám, csak pont annyi pénzt amennyibe kerül. Nem számoltam pontosan. Égés, kínos helyzet. Pörgettem az agyam, hogyan oldom meg. Pár másodpercen belül a pultnál álló férfi benyúlt a pénztárcájába és odanyújtott nekem egy százast, és jó étvágyat kívánt. Még kérnem sem kellett.

Pénteken kétszer kérés nélkül is segítettek. Hálás vagyok érte, és büszke a mai emberekre.

És az hülyeség amikor azt mondják, bezzeg régen…. , minden jobb volt ! Nem igaz, mert most is jó!